A Vén Tisza
Te drága, öreg Vén Tisza
Mért vágyom hozzád mindig újra vissza
Más vidéken is vannak folyók
Fiatalok, vígak, bohók.
De nekem csak Te vagy a drága
Partodon áll Nagyanyám háza
Ott születtem én abban a házban
Egy vén akácfa hûs árnyában.
Sokat játszadoztam partodon
Ragyogó nyári alkonyokon.
Gyönyörködtem benned mint gyermek
Kinek tetszenek a rejtelmek.
Szép gyermekkor hová lettél
Régi emlék hová tûntél
Emlékeim ott lebegnek fenn
A szép szõke Tisza felett
Ha szívem szomorúan fáj
Hozzád futok tiszaparti táj
Ott, ahol sok fûzfa áll
Lelkem nálad megnyugvásra talál.
Bárhová sodor az élet árja
Szívem utánad ég, mint lobogó fáklya
Vén Tisza hozzád mindig vissza vágyom
Nálad van minden reményem, boldogságom.
Tavaszodik
Áprily Lajos:
VELETEK VÁNDOROLGATOK
Sáncban a hóvíz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető
Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin a lomb.
s mintha a róna
kedve dalolna
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.
Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzen a zsenge határ:
"Szíved a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide már"! |
A GYOPÁR
Mentek. Üzen az óriás,
az izmos hegyvidék.
Közöttem és közöttetek:
riasztó messziség.
S mégis, ha kék vasárnapot
derít az égburok,
hangos turista-csapatok
veletek indulok.
Suhogó lábamról a föld
megismer: Erre jársz?
Veletek kóborolgatok,
mint titkos útitárs.
Veletek vándorolgatok
kökörcsin-réteken.
Éneketekbe belezúg
szabadság-énekem.
Veletek esztenák körül
fenyőágyat vetek,
tüzet vigyázok s csillagot
veletek, veletek.
Pihenve is botot szorít
két nyugtalan kezem:
már menni, menni kellene
utakra éhezem.
Hajnali széllel riadó
erdei csapatok,
van-e még új cél, új tető?
én meg nem lankadok.
Titeket csorgó csillapít,
mindig szomjazom.
Csak inni, inni - nem tudom
lesz-e még tavaszom.
Maholnap zuzmarás az út,
virág sincs, vén vagyok.
S veletek, mindig veletek,
csak vándorolgatok. |
ESŐ
A bérctetőn a hófehér gyopárka
Vágyódva néz a termő völgybe le,
Hol lágy szellőben ért kalász hullámzik
S a rét ezer virággal van tele.
Alatta zúg a fenyves koronája -
Tekintete a lombokon pihen,
És kis szívéből égre száll a sóhaj:
Mi szép lehet az erdő mélyiben!
Kicsiny virág, te halvány szép gyopárka,
Miként a sas, oly biztos, oly szabad,
Ne vágyj a völgybe dús kalászok közé,
Se fenyvesárnyba ne kívánd magad!
Az aranykalász az embereknek rabja,
Hosszú életre mind hiába vár,
S a lombok alján elsatnyúl a rózsa,
mert nem jár hozzá fénylő napsugár.
Maradj meg ott fenn, büszkén a magasban,
A völgy csupán egy óriás sirgödör -
Emeld fejedet a felhőkön keresztül
Csak az a fenséges ami égbe tör! |
A finom tinorúgomba dícsérete
Langyos esőcseppek dobolnak a hegyoldalon,
Ázott rigópár gubbaszt a faágakon,
Párás a levegő, alig látni fákat,
Súlyos teher nyúzza a gyenge ágat.
Csöpög szaporán az égi verejték,
A vékony erek a patakot elérték.
Ott szaladnak tova a szűk mederben,
Követ-földet sodornak erősen.
Lefutva az aljba elcsitul a sodrás,
Kiterül a víztükör, látványa is pompás.
Felhők közül kíváncsi napsugár kandikál,
A látványtól a felhő morcosan tovaszáll |
A papréti több száz éves tölgyfához
Komoly erdök dísze, ki oly sokszor
nevettél reám a bújósdi füvek mögül:
tündéri tinorúgomba te, -
reád emlékezik most, illatos
szagodra szerelmes orrom
s képzeletem máris kigyúl, ha
visszagondolok reá: mily ízes
falatokat ettem hasasan tömött
húsodból a ritka ünnepnapokon,
mikor kerültél pompázó terítékre olykor.
Az év legszebb ajándéka vagy te,
erdöt-barangoló szegények kincses étke,
kit jókedvében alkotott a derüs Teremtö.
Festhetetlen vagy, önmagában szép, olyan,
kit csak a megilletödött étvágy
méltányolhat csupán, ha asztalára kerülsz.
Szemem és szám öröme vagy, leghúsabb
étkek, kit oly áhítattal rág meg a fogam,
hogy evés közben a legfenségesebb erdök
ízét és illatát érzem a számban, mely oly
sok nemes íznek volt kóstolója már! |
Áprilisi keresztmetszet
A köréd ölelkező, elbüvölő erdők
fölé nöttél itt a tisztás közepén.
Te uralkodsz terebélyed koronás sátrával;
pihenőt, dús füvű asztalt és ágyat
terítvén az arra barangolóknak.
Mint örző angyala e tájnak, úgy
bájoltál el, mikor alattad
nyugodtam meg végül a hosszú út
után. Oly boldogan falatoztam, iddogáltam
csodálatos lombsátrad alatt, hogy aztán
elszenderítettél s az édes ébredés után
úgy öleletem meg hálából széles
derekadat, mint boldogságom legszebb,
legigazabb jegyesét. |
Barangolókhoz
A napot elnyelik a felhők,
fut, kopog a zápor,
érzed, tavaszi nátha zsírja
olvad a levegőben:
Hallgasd mint csörögnek ott
a bajuszodó fák,
egy pillanat s megint meleg lesz,
párás meleg,
míg távolabb gőzölög a vetés
a tejszín ég alatt ...
Ó, végtelen nagy ragyogás:
zöld, zöld, gyenge zöld,
- mily öröm
bolond szeszélyedben fürödni!
Csendülj hát szimfóniára,
színek és ízek csordulása
boldog szétszórtság!
... Itt a hárfára-zengő
lila kis pataknak tükrében
barmok illegetik magukat,
nevetnek s olykor nagy kortyokat
isznak, amott a sásban pelyhes
békanyál virul. |
Írjatok ha akartok: gabimen@freemail.hu címre VÉGE |
AJÁNLOM AZ OLDALT
