Bevetésen

Előszó: Az alábbi rövid novellát, csataleírást vagy nevezzétek aminek akarjátok, egy MOHAA Nemzetközi kupameccs ihlette, ahol egy olyan ellenféllel játszottunk, aki a legerősebbnek számított a mezőnyből, és eléggé esélytelennek hittek bennünket. A végeredményt találjátok ki. ? A képzelőerőt megkönnyítendő, annyit segítek, hogy helyszínnek képzeljétek a Shoutern France mapot a lelki szemeitek elé.

Bevetésen

A csapat türelmetlenül várta a bevetést. Mint ugrásra kész tigris lapultak fedezékben, mely minden pillanatban csak arra vár, hogy lecsaphasson ellenfelére.
Idegenek voltak e földön, hódítani jöttek, és pusztítani, egy komor világ igéjét hirdetni. Nem szóltak egymáshoz, hang sem zizzent.
Nem voltak barátok, csak hidegfejű harcosok. Ismerték egymást, ezer ellenfelet öltek már meg együtt.
Öten.
Öt gyilkos.
Öt szívtelen néma katona.
Puskáikat kezükbe vették, mert eljött a harc ideje. Ellenfelüket nem ismerték. Nem számított kik ők. Szemükben csak vesztesek. Egy, a sok áldozat közül.

Rohamra! Elhangzott a vezényszó, felpattantak a katonák és elindult a roham! Kiözönlöttek az őket rejtő ház ajtaján, döngő lépteikkel felkavarva a port a macskakövön. Fülükben dübörgött a vér, az adrenalin majd szétvetette testüket. Elől száguldott leszegett fejjel, a sebezhetetlennek tartott villámgyors reflexű shotgunos, mint kegyetlen halálosztója az sötét éjszakának.
A shotgunos menetközben töltötte fegyverét és elsőként lendült át az emelet korlátján, hogy átrepüljön rajta és az ellenfél hátba kerülve, elkezdhesse a pusztitást. Hosszan úszott a levegőben, mint egy messzire elhajított kavics.
Ám mozdulata megtört félúton, mintha láthatatlan akadályba ütközött volna, Feje megbicsaklott, végtagjai kifordultak, és fegyvere kiesett kezéből, a teste pedig, összetört gyufaszálként zuhant a néma földre. Átlőtt homlokát, az ég felé fordította, mutatva értetlenségét, és a halál ujjának érintését. Arcát egy pillanatra megvilágította a telihold baljóslatú fénye, földöntúli sejtelmes árnyat kúsztatva a test fölé. A távoli sötét rejtekében megrázta magát, és tollát összeborzolva, kitárta szárnyait egy holló, s útra kelt a túlvilág álhatolhatatlan homályába, hogy egy lelket vigyen magával az útra, ahonnan visszatérés.

Valahol egy sniper újratöltött, miután húzott egy rovátkát fegyvere oldalába.

A többiek nem torpantak meg. Ketten indultak az egyik közeli faajtó felé, rutinosan gránátot hajítva az épület ablakába lentről. A robbanástól megremegett a föld is alattuk, és vakolat hullott az arcukba, de ők nem lassítottak. Még el sem halt a robbanás döreje, amikor egyikük feltépte a lépcső tetején lévő ajtót, és mindketten berohantak a szobába, hogy elintézzék a gránát robbanását túlélőket.
Bent alig láttak a sűrű, gomolygó füstben, csak egy csukódó ajtó csapódását hallották, és egy hangot, amit nem lehetett összetéveszteni a semmivel. Egy halk kattanást, amely tudták, hogy a halál hírnöke.

- Gránát!
Üvöltötte egyikük, és azonnal ugrott az ajtóhoz, de hiába, valami nem engedte, hogy kinyissa, mintha bezárták volna kintről. Már késő volt.
A robbanás ereje egyiküket cafatokra tépte, testének darabjaival, mint megrágott véres péppel beborítva a szoba falait és társát, akinek leszakadt lábai, mint elvesztett, gazdátlan tárgyak hevertek a sarokban. A félájult katona még görcsösen szorította fegyverét, amikor nyílt az ajtó és berontottak rajta.
Nem a társai érkeztek.
Még annyi ereje volt hogy szájába vegye fegyvere csövét, majd elsütve groteszk ábrát kenjen a mögötte lévő falra, vérből és agyvelőből rajzolva.

A megmaradt két harcos, kettéválva támadott. Két oldalról próbálva betörni az ellenfél rejtekébe. Egyikük berohant az egyik ajtón, és száguldott bele felé, várva, hogy kit apríthat darabokra fegyverével. Még egy üres helyiség. Lépcső. Majd berontott a következő szobába, ujját a szinte izzó ravaszon tartva, és megfeszítve azt, hogy útjára indíthassa halálos csomagjait.
A shotgun ereje visszarepítette a folyosóra, és tompa puffanást hallatva a falhoz vágta. Feltépett mellkasa, mint kinyílt vörös rózsa szórta vérszirmait.
A következő lövést már nem hallotta, amely letépte a fejét, mint tornádó a szalmatetőt, ezzel lezárva életének történetét.

A vezér maradt utoljára. Fejében meg sem fordult, hogy esetleg vesztettek, hogy nincs tovább, hisz ők a legyőzhetetlenek, kiket még senki nem tudott megszorítani.
Döngő léptekkel rohamra indult a két épületet összekötő hídon. Fegyverét maga előtt tartva rövid sorozatot küldve az ajtó felé. Az ajtó lassan kinyílt, ám nem egy hulla zuhant ki rajta, csupán egy géppuska csövét látta felbukkanni, ami mély brummogással megszólalt.
A katona teste megrázkódott, amikor belecsapódtak a golyók.
Az elsőt a gyomrába kapta, majd a többit sorban a mellkasába.
Ebben a pillanatban lelassult számára a világ
Percekké váltak a pillanatok, mintha egy lassított filmet nézett volna, melyben maga volt a főszereplő, de a happy end most elmaradt. Nem halt meg azonnal.
Szétszaggatott testéből zubogott a vére, mint frissen felszínre tört forrásból, elborítva mindent maga körül.
Azonban ez a forrás nem az élet, hanem a halál forrása volt.
A halálé, amely eljött érte, most már biztos.
Kihunyó tudatában még ébredt egy gondolat, mely rádöbbentette, hogy nem a halál jött el érte, hanem ő jött el a halálért.
Eljött a haláláért, mint rosszalkodó kisgyermek, apja megnevelő pofonjáért.
És a halál itt van.
Körbe fordult vele a megfagyott világ, egy néma pillanatban búcsút intett neki, és magára hagyva átengedte szövetté foszló falain, a fekete fátyolban suhanó, hangtalanul sikító lelkeket, melyek régóta várták, hogy magukkal vihessék oda, ahol elesett társai már világba kiáltották örökkévalóságig tartó gyötrelmük kínzó fájdalmát.
Lassan ködösülő elméjébe a zsibbadt, megbénult teste által már nem lüktetett az izzó kín. Valami nagyon sötét és jéghideg kéz szorítását érezte mely lassan, de ellenállhatatlanul húzta kifelé testéből, le a rettenetes sötétségbe.
Lecsukódó szeme vérfátylán keresztül utolsó képként ebből a világból, magával vitte gyilkosának arcát, amint fölé hajol, és fegyverét a homlokához nyomja. A fény megvillant a jelvényén, melyen tisztán látta a két betűt, amely a végzet volt számukra.
A nagy D és az F betű, mint nevető démonok tudatták vele, hogy sorsát nem kerülhette el, és már akkor halott volt, amikor elindult erre a csatára.
A fegyver dörrenését már nem hallotta, de a lövedék áttaszította az örök sötétbe végleg, lezárva halandó létét, és a múlt kamrájába helyezve bukott seregét, mely csupán egy név marad a végtelen listán, akiket a Death Fellows segített át a túlvilágra.

Mert bolond az, ki nem várja meg végzetét, és előre rohan fejetlenül bele a halálba, mint éjjeli bogár a gyertyalángba.

írj: gabimen@freemail.hu címre